Túl vagyunk az első dackorszakos hisztin

Tegnap, na persze mikor máskor a legnagyobb kánikulában, neki indultunk a közeli Debrecenbe ügyeket intézni, vásárolgatni. A közeli kisvárosból mindig vonattal szoktunk beközlekedni, amit Lili nagyon élvez. Lehet sokat nézegetni és ismerkedni az ismeretlen útitársakkal egy mosollyal. A vonatozás odafele nem is okozott gondot, még az ügyintézés se nagyon. De mikor a biobolt előtti várnunk kellett, mert az eladó "rögtön jövök" elment valahova, na ott már betelt a pohár Lili számára. Olyan féktelen visításba kezdett, hogy biztos beleőszül néhány hajszálam (itthon legalább is úgy láttam, bár lehet , hogy csak a festék kopott le). Ha beleült a babakocsiba ki akart szállni, ha kint volt bele akart ülni. Se cumi, se tea se én nem kellettünk. Semmi csak az ordítás. És a nem -nem -nem. Sétálgattunk kicsit az árnyékban végig az üzletsor előtt, de semmi megnyugvás. Nekem se. Csak az a fajta ordítás mint akit éppen most nyúznak. 15 perc után mire végre sikerült elindulnunk és bele tudtam rakni a babakocsiba, úgy elaludt , mint aki beájult. Ezek után a neki szánt szandál vásárlás kimaradt, úgy rohantam haza mint akit kergetnek. Nem tudom mikor lesz megint kedvem ebben a melegben elvinni magammal. (jövő héten , mert muszáj :-((( )